Így készültek a sziluettfotók

Sziluettfotók, mint ötlet

Egy jól kitervelt véletlen műve lett a sziluett fotók keletkezése.

Sokáig azon gondolkodtam, hogyan lehetne úgy embereket „csempészni” a könyvbe, hogy a személyiségi jogaik nem sérüljenek… Mert ugye ma még ahhoz is engedély kell, hogy szabadon levegőt vegyél… A törvény pedig igen meg lett szigorítva a személyiségi jogok kapcsán. Ez persze érthető is, én sem szeretném, hogy olyan fotók kerüljenek ki a netre, amit én nem szeretnék láttatni. Azt hiszem, ez a téma megér egy külön bejegyzést itt a blogban, majd nézz vissza később, összefoglalom a lényeget.

Én nem szeretem, ha engem fotóznak, gondolom, vagyunk ezzel így páran. Innen jött az ötlet, hogy ha nappal szemben fotózok embereket, akkor azoknak csak a körvonalaikat, sziluettjeiket láthatjuk. Ez a megoldás nagy tetszést aratott a környezetemben.

Így születtek meg a sziluettfotók.

Napokon, hónapokon át, hosszú, hosszú órákon keresztül ültem egy-egy fa tövében vagy éppen a kedvenc padomon nézve, fotózva, az előttem elsétáló, kerékpározó, futó embereket. Persze ez nem panasz, sok szép és felemelő órákat, perceket és pillanatokat éltem át ezelőtt az idő alatt. Volt idő, mikor függő is lettem pár hétre. Hajnalban keltem, igaz csak nyáron, mert ki az, aki sötétben kimegy fotózni? Na jó, én, de csak azért, hogy az első kacsingató napsugarakat tetten érjem a tó partján. Felemelő érzés, mikor jön fel a nap a Gerecse hegy vonulata mögül és teríti egyre nagyobb és nagyobb erővel be a tájat. Varázsolja láthatóvá, teszi élvezhetővé ezt a tatai csodát az öreg tavat. Persze, ez is más történet.

Első kiüléseimkor csak félve emeltem fel a gépem, hogy elkészítsem azokat a képeket, amit a könyv lapjain találtok sziluettfotókként.  Mikor még csak ötlettként volt meg a fejemben, hogy elkészítem ezt a könyvet, már akkor tudtam, hogy sok-sok tatai embert szeretnék szerepeltetni benne. Fontos dolog, amit jó, ha tudsz. Az eredeti képek is sziluettek, nappal szemben készültek. Így nem kellett engedélyt kérnem a fotózáshoz, mivel nem vagy rajta felismerhető. Persze kivételek, akik kimondottan kérték a szereplést.

Igazából, így csak azok ismerhetik fel magukat, akik rajta vannak, akiknek van esetleg egy jellemző testtartásuk vagy éppen a kerékpárjukat ismerik meg.

Volt pár érdekes szituáció is, amibe belekeveredtem. Például, mikor egy családot fotóztam, az apuka határozott lépésekkel odajött hozzám és közölte, hogy ő annak nem örül, hogy fotózom őket. Megmutattam a képeket és elmondtam, hogy hova, mi célból készítem ezeket a sziluett fotókat. Innentől nem volt gond, még örültek is, hogy benne lehetnek egy megjelenő könyvbe.

A kutyusok is sorra meglátogattak. Egyszer egy vizslakoma messziről kiszúrt magának, valószínűleg hasonlíthattam egy szeretett ismerősére, és a rá jellemző vehemenciával rohant felém. Mivel, én majdnem mindig a földön ülve fotóztam, így szinte borítékolható volt a szemtől szembeni becsapódás. Persze az utolsó pillanatban fék behúz, porfelhő kilő… még szerencse, hogy szeretem a kutyusokat és a kedvenceim a vizslák.

Igyekeztem mindenkit lefotózni, aki csak elhaladt előttem. A könyvben …. db sziluett fotót találtok.

Kedvenc helye a sétálóknak, futóknak, kerékpározóknak a tatai tópart. Egy idő után feltűnt, hogy sokszor kerülnek ugyan azok a kamerám elé. Persze, logikus, sokaknak életforma is, hogy reggelente kimennek egyet kocogni, sétálni. Így néha áthelyeztem a fotós pontokat a tó másik felére és más időpontra vagy éppen egy másik tó partjára. Így olyanok is bele tudtak kerülni a könyvbe, akik nem szeretnek korán kelni vagy más a kedvenc helyük Tatán. De az sem kizárt, hogy valaki több helyen is szerepel a könyvben sziluettként.

Sokszor csíptem el beszélgetés foszlányokat, nevetéseket, de még vicces jeleneteknek is voltam tanúja egy-egy ilyen „lesifotózásnál”. Ezeket általában a kutyusok és gazdáik, vagy éppen a gyerekek és szüleik okozták. De ez is megérne egy hosszabb bejegyzést.

Jó volt átélni azt a békét, nyugalmat, amit akkor, ott megtapasztaltam.

Többször előfordult, hogy oda is jöttek hozzám az ismerőseim egy beszélgetésre, de idegenekkel is sokszor elbeszélgettem.

Néha próbáltam láthatatlan maradni. Érdekes volt tapasztalni, hogy a gyerekek szinte kivétel nélkül észrevettek, kíváncsian néztek rám. Gondolom a nagy objektív volt nekik feltűnő.

Van pár ismerősöm, barátom, akik pedig tudatosan kerültek bele a könyvbe. Velük előre le lett beszélve, hogy milyen sziluettfotó készüljön róluk.

Így készült a koccintós, az ugrálós, a bőröndös és az autós is. Volt, aki kimondottan kérte, hogy Ő a kutyusával szeretne benne lenni. Szép dolgok ezek.

Remélem sokan magatokra ismertek a sziluettek között és mosolyogva találgatjátok, hol is készülhetett. Bevallom, nem mindegyik ott készült, ahol az a könyv oldalán szerepel. Lehet, hogy a Csekén fotóztalak le, de az Esterházy Kastélyról szóló résznél fedezed fel magadat.

Újra hangsúlyozom, a személyiségi jogok teljes tiszteletben tartása mellett készítettem ezeket a fotókat. Erre még nem találtak ki jogszabályt, hogy mi van olyankor, ha lefotóznak, de nem vagy felismerhető rajta…. még.

Remélem örömmel fedezik fel magukat a könyvben kedves ismerőseim, barátaim és ismeretlen ismerőseim is.

Komondi Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

nyolc + hét =